Szele Tamás
2008. március 31.

A mai magyar környezetvédő politikai mozgalmak érdekes fejlődésen mentek keresztül: kicsit olyanok, mint a sárgadinnye. Kívül még egy kicsit zöldek, belül éretten sárgák, mint a narancs, de a magjuk fekete. Bővebben mondva, igen nagy szükség lenne Magyarországon egy igazi zöld politikai mozgalomra.

A rendszerváltás hajnalától számítva talán nem is volt olyan politikai erő kis honunkban, amelyik ezt a – képzavarral élve – zöld lovat meg ne akarta volna lovagolni. Annak idején komoly tömegmozgalomnak nevezhettük a nagymarosi erőmű elleni tiltakozást. Igaz, ebben a törekvésben olyan emberek is komoly szerepet vállaltak, akiknek, finom udvariassággal élve, több közük lett volna a bálnavadászathoz, mint a vízművekhez. De ezt többnyire meg is bocsátjuk nekik, mert a környezetvédelem itt nyilván a rendszerellenes megnyilvánulás ürügye volt. Ámde eljött a rendszerváltás, és a környezetvédelem gondolata valami módon mostohagyermekké vált: mindenki adott volna neki zsíros kenyeret, de senki sem vette az ölébe. A korai, még liberálisnak nevezhető Fidesz még önálló frakciót is tartott fenn erre a célra, habár a párt irányváltoztatása ezt majdnem teljesen elsöpörte.

A végnapjait élő KISZ ugyancsak ezen a vonalon próbált közeledni az új politikai erőkhöz, aminek gyászos vége ugyan nem lett, csak szomorú – a megélhetési környezetvédők máig fellelhetőek az MSZP vezetésében. A helyzetet csöppet sem egyszerűsítette, hogy volt, sőt van egy bizonyos Zöld Demokraták Szövetsége, (korábbi nevén Zöld Alternatíva Párt). Nekik ugyanis egyetlen felmutatható eredményük azóta is annyi, hogy az Európai Zöld Pártok Föderációja – jobb híján – elismeri őket, mint magyarországi tagszervezetet, ezáltal némi szakmai és anyagi segítséget is nyújtva, és megerősítve kb. féltucatnyi magyarországi pártvezetőt megélhetési zöld politikusi mivoltában.

A ménkű azonban az 1994-es választási kampány idején ütött be.

Ekkor vált észrevehetővé egyes magyar környezetvédő – vagy magukat annak nevező – politikai törekvések szélsőjobbra sorakozása. Az utcákon minősíthetetlen hangvételű plakátok elemezték a nemzeti spermaösszetételt „Magyar nőbe magyar magot” jeligével, a párt szóvivője arról nyilatkozott a közszolgálati televízióban, hogy az ember intézze el reggel az asszonyt, osztán menjen el szavazni. Mellesleg, szólhatott volna neki valaki, hogy az asszonynak is van szavazati joga... és ha a reggeli agitáció rosszul sikerül, voks vész el... ám ez még csak a romlás kezdete volt.

Lassacskán ott tartunk, hogy nincs olyan polgári kör, gittegylet vagy szélsőjobboldali bélyeggyűjtő klub, amelyik ne beszélne harcosan a környezetvédelemről. Ez pedig azért vagyon, mert a zöld gondolat – ellentétben a jobb- és baloldali politikai elvektől – nem ideológiára, hanem tényekre épül. Mármost, ha valaki nem kedveli a nukleáris hulladék balesetveszélyesen hozzáférhető lerakását, még lehet akár nemzeti szocialista is. De ha még nem az, hát válhat belőle, csupán nevelés kérdése az egész. Szomorú, amikor a józanságáról és mértéktartásáról kevéssé ismert Tomcat „zöld” mozgalmat alapít – főleg, ha tudjuk, hogy nyugaton a zöld politikai elvek éppenséggel az újbaloldalhoz és a neoanarchizmushoz kötődnek. Szegény Tomcat, nagy bajban lenne, ha netán Daniel Cohn-Benditre vagy Rudi Dutschkéra kéne hivatkozzon. Ők ugyanis a hatvannyolcas mozgalmak vezetői és ideológusai valának.

Enyhébb formában, de az elfogadott zöld civil csoportok kezdeményezéseire is képes néha rátelepedni egy-egy fél- és illegális szélsőjobboldali társaság, azt remélve, hogy demokráciaellenes és antiamerikánus törekvéseik így szalonképessé válnak. Eklatáns példája ennek a sokat említett, még többet üldözött NATO-radarállomás. Ha nem amerikaiak tervezték volna, lehet, hogy már állna. (Mellesleg minden bizonnyal állni fog, csak nem ott.) Igaz, például a Védegylet és partnerszervezetei igyekszenek elhatárolódni az efféle „támogatóktól”.

Nem mellesleg, a zöld folyamatok kétarcúságát mutatja, hogy míg egyrészt a megszokott, pártpolitikai keretek között jelennek meg, hivatalosan bejegyzett vagy éppenséggel be nem jegyzett csoportok keretein belül politizálva, a valódi zöld mozgalom, ami az egész elvrendszer motorját és tömegbázisát adja, merőben apolitikus jellegű, hiszen civil szervezetek jól szervezett hálózatára épül. A szelektív hulladékgyűjtés vagy az alternatív energiaforrások használata ugyanis valójában nem pártpolitikai, netán nemzetiségi ügy – normális körülmények között egészen egyszerűen a hétköznapi élet részei. Így tehát elmondhatjuk, hogy a magyar zöldek ugyan nem tolódtak testületileg, kollektívan a jobboldalra, de a politikai zöld csoportoknak, mint egy aszimmetrikus jéghegynek, a jobb oldaluk feltűnőbb. Valahogy jobban kilóg a vízből. Maga a zöld mozgalom azonban, lényegét tekintve, semleges és civil, nem is lehet más – hiszen kicsit sem homogén.

Az alapvető kérdés önmagától adódik: mi a teendő? Nos, a magyar politikai életben égető szükség lenne egy úgynevezett „harmadik erőre”, amely hitelesebb lenne honunk választópolgárai előtt, mint a mostani, nyilvánvalóan korrumpálódott pártok. Ez lehetne akár a zöld mozgalom is, de csak akkor, ha a soraiból kitilt minden, korábban már kompromittálódott személyt, és a radikális purifikáció helyett a fenntartható fejlődés gondolatát tekintené alapelvének. Ily módon, egy európai szinten is elfogadható, itthon pedig ütőképes zöld párt átvehetné az egyre inkább kiüresedő és súlytalanná váló SZDSZ szerepét az Országgyűlésben – már, ha lenne ilyen politikai alakulat.

De sajnos nincs. Legalábbis még nincs.